[14:27 CET]
Hol is kezdjem…
Szombat: délután Budapest, találkoztam barátokkal és jót beszélgettünk. Aztán este A38-on Kaukázus lemezbemutató nagykoncert, Takáts Eszter nagyon jó volt, ügyes (myspacen azért jelölj vissza! :)) Na de ami utána kezdődött, ahhoz kell egy kis előjáték:
Az embernek vannak nagyon kínos pillanatok az életében, amit elnyom hosszú évekre. Az én egyik ilyen jelenetem kisiskolásan történt, amikor én voltam a szabad-magyarok követeléseinek 12. pontja, ami az egyszerűsített változatban egy szó: “Únió”. Namost ifjú szavalnok révén torokbol nyomtam a próbákon, de valami állat kitalálta, hogy élesben kell mikrofon. A történet a következő: elsorolják a 11 pontot, én kisdoboscuccban kiállok a tömeg elé (kb 1000 ember) és elüvöltöm magam, mind Deák Bill Gyuszibácsi a koncerten amikor elmegy a hangosítás, hogy : ÚNIÓ. Namost az első reakció a totál döbbenet, csend, háttérben egy gyerek felsírt és néhány autó-riasztó beindult (volna, ha akkoriban lettek volna autóriasztók), aztán olyan hangulat kerekedett, mint akkoriban a Pilvaxban este jópár üveg bor után. Azthiszem még felsősként is volt tanár aki ÚNIÓ-nak hívott. Égtem, mint a Reichstag azon a szép csillagos éjszakán.
Ennek az élmények a feldolgozásához kellett közel 20 év, úgyhogy 20 év múlva leírom a megemlékezéseimben az A38-on érzetteket.
De az is elmúlt, beültem reggel az autóba és tekertem haza, kissé depresszív hangulatban az élményektől másnaposan, és ekkor kaptam egy telefont, hogy ugye megyek parasztolimpiára. (a parasztolimpia Somogyhárságyon immár X. alkalommal került megrendezésre, lényegében egy vicces falunap, amiről a TV is közvetít - a szerk.). Én mondtam, hogy max kinézek de a sors úgy hozta, hogy átöltöztem valami könnyedebb ruhában és fogadalmam ellenére, miszerint este 6-kor lelépek családi program miatt, 5-kor annyira részeg voltam, hogy jobban szerettem a világot, mint egy napsütötte tavaszi reggelen Tendzin Gjaco. Az “olimpiai” játékok végeztével interjút adtam az RTL-nek vagy kinek, én nem emlékszem sok mindenre, de megdícsértek, hogy nagyon tisztességes voltam, és a TVsek “paraszt”-olimpiai kérdésére kifejtettem valami zagyvaságot a munkásosztály/parasztság és egyébb osztályharcok feleslegessé válásáról a modern korban vagy valami hasonló. Emlékeim ködösek, mint Anglia októberben.
Ezután este lett szúnyogok és borospoharak jöttek és a bor eltűnt a lámpafénynél oda ahova az álom horkolni jár illetve a szúnyogok egy megértőbb helyre, hogy reinkarnálódjanak valami szebb és hasznosabb állatként.
És adódott, hogy este a Kistehén Tánczenekar koncertet adott, mire mi nem mentünk át, de 5 pincével odább átmentünk és a zenekar a koncert végével kezdődő italozásához csatlakoztunk. Nagyon megszerettünk egymást, (Lehoczki Károly jó ember!) sokat ittunk és hipp-hopp “vadidegen” emberek hada közt egyedül pörköltet töröltem a szakállamról, vörösbort az ingemről és az izzadságot a homlokomról a sok röhögéstől. De jött a reggel, megfagytunk majdnem, sok barátság szövődött azon az esté, melynek keretében egy annyira nem idegen (hisz már ismertem kb. 10 órája) barátom lakásán ébredtem fel, az élet esti vízének folyásától mindösszesen 20 km-re. De délben elmentem és regenerálódtam.
Hétfő kilőve, petúniást játszottam, miszerint két szabály van a túléléshez: mindig a fény felé fordulni és sokat hidratálni.
Kedden még mindig alacsonyabb volt az IQ-m, mint 1929-ben a Dow Jones International Average a Wall Streeten, úgyhogy ha lehetett nem írtam, nem olvastam és nem beszéltem senki olyannal, akivel nem kéne. Az autómnak nekitolattak, de mindenki jól van.
Hát ennyi. Szép az élet, ha fut, rohan.
Mottó: “vigyél el engem is kedves Duna”