[00:01 CET]
először is szeretem, ahogy a notebookom billentyűi derengve világítanak, mert legalább látok a sötétben írni. de ez most nem fontos.
a cím.
bob egy régi arc. immár olyan 12-13 évvel korábbi novella főhőse. arról szól, hogy bob egy átlagos, veszekedésre képtelen angol állampolgár aki egyszercsak szívinfarktust kap és ez annyira meglepi, hogy elfelejt meghalni. továbbá arról, hogy mit történik ezután vele, klaraval, a feleségével, utálatos ex-főnökével és sok más emberrel és kevésbé emberrel. nem egy vidám darab, lévén szó arról, hogy bob az elején meghal, aztán valahogy szellem marad, de a végén újra meghal, mostmár végérvényesen. nem vidám, viszont nagyon humoros és vicces.
annyira vicces, hogy én írtam. már maga, hogy én írtam is elég vicces.
de ez sem fontos. bob azért fontos ma este, és azért vette a bátorságot, hogy előmásszon a por és a múltra dobott rengetek építési töremélk alól, mert eszembejutott, hogy ha netán egyszercsak elmúlnék, mint ahogy ő elmúlt, akkor mi lenne az az elintézetlen ügyem, ami miatt itt maradanék. maradnék-e egyáltalán? elintéznivaló akad, nem is kevés és nem is egyszerű dolgok. de maradnék-e emiatt, vagy inkább azt mondanám, hogy ott egye meg a rosseb az egészet?
annak a novellának nem volt igazából tanulsága. nem is emlékszem a végére vagy az értelmére, nem is biztos, hogy volt neki bármelyik. valami iskolai lapban megjelent 1-2 fejezet.
de az én tanulságom ma esétre, hogy meg kell tanulni elengedni. ha mindent megtettél valamiért és mégsem megy: let it go.
ahogy itt fekszem vidéken, a mai nap terméseként egy virágálványt és egy virágkaspót (az előbbit a lakásomba az utóbbi jóanyámnak) eszkábáltam, erősítve ezzel a fákhoz fűződő kölcsönös jó viszonyt, mellettem édesdeden szuszog winston a porkutya (aki ma annyi göndröt ásott, hogy a földből akkora hegyet lehetne építeni amire mózes is azt mondaná az Úrnak, hogy én erre fel nem mászok azokért a kövekért) azon töprenge, hogy hogyan jövök ki ebből az immár ezredik sorra rúgó cirkalmas körmondatból, végérvényesen elhatároztam: mégsem őrülök meg. csak szakállat növesztek. de nem olyat amilyen eddig is volt. hanem olyan igazit. ami olyan, mintha magadra írnád nagybetűkkel: MENJ TÁVOL!
és a mai nap ékköveként, pár perces beszélgetés után, kifejtve kertészeti ambícióimat (miszerint feladok mindent és ükapám nyomdokait követem, aki grófi kertész volt) édesanyám elgondolkodott és azt mondta: fiam, olyan furcsa vagy.
ezúttal nem vettem elő a dárdát. inkább lefekszem aludni.
jóéjt minden kedves denevérnek.
Zene: meg vagy te őrülve? ilyen későn? felébred a kutya.