csütörtök, 2008. október 02.

[23:23 CET]

hajtogatom magamban, miközben nézem a monitort és a telefont. minek is nézem? úgyse hív senki. türelmetlenség. olyan jó szó valamire amit korábban akarunk, mint, hogy elkezdődne. ha elkezdődik egyáltalán. örülnék a megkerült kincsnek. csak a kincs az, aki nem örülne, ha megkerülne. vagy igen, de mégsem. a teám fölött nézem a füstben a jövőt, mint egy elfuserált jós, aki beszívott és végre meglátja azt amit még soha.  lefekszem a kanapéra, a notebookom a hasamon. érzem a súlyát és érzem, hogy meleg. olvasom amit írtam miközben egy sóhaj miatt majdnem leesik rólam. lecsukom, majd kinyitom mégis és befejezem ezeket a sorokat. bosszankodok néha gyarlón, hogy vajon azt olvassák-e ki ebből, amit ki akarok, hogy olvassanak. vagy csak végig van nézve a vergődésem? vagy ez az elégtétel? ekkor rájövök, milyen ostoba is vagyok. ekkor új szám jön a lejátszóban: Dvorak - 9. szimfónia, Allegro con fuoco, a negyedik tétel. megborzongok a jól ismert taktusok hallatán és elképzelem ahogy kint az ablakon a holdat épp most takarja el a felhő és denevérek repkednek szerteszét. elnevetem magam a helyzet ponyva látszatán és tényleg elhatározom, hogy lefekszem aludni. Dvorak - pffff, gondolom egy ilyen estén és berakok valami lágyabb de szomorú dalt. pink floyd - high hopes. hátradőlök és elgondolkodom rajta, hogy mikor először hallottam ezt a dalt (pontosan emlékszem rá), egy meleg irodában ültem, szintén teával a kezemben, egyedül és néztem az ablakon át ahogy az autók halomragázolják a hulló hópelyheket. megint nevetek - mostmár azon, hogy eszembejutott, hogy akivel leéltem volna az életemet azt mind elvesztettem. mind? hm. mindkettőt. nem is olyan rossz ennyi idő alatt. türelem. türelem. türelem. hajtogatom magamnak, miközben nézem a monitort és a telefont. minek is nézem? úgyse hív senki…

[16:57 CET]

kiraktam a férfi és a nő c vers zenei alakját jobbra a lejátszóba. jó szórakozást.

[13:08 CET]

éjszaka fekve az ágyon elméláztam a gyermekkori dolgokon. mekkora szerencsém van a családommal, hogy nem voltam egyedül és gondoskodtak rólam. az ember nem élhet a múltban, de múlt nélkül sincs jövő. elkezdtem gondolkodni a régi érzéseken és régi mozdulatokon, hogy milyen volt elköszönni a szüleimtől és aztán újra visszamenni hozzájuk, hogy milyen azt gondolni valamiről, hogy vége, holott még el sem kezdődött igazán. ilyen villanás volt, ahogy gyerekkoromban a redőnyön át beszűrődött az utcai lámpafény, és a bogarak ahogy másztak a kis réseken, meg-megszűnt a szaggatott vonal és én azt gondoltam róla, hogy valami morse jel vagy valami játék amit az éjszaka tesz a fénnyel. és láttam, hogy úgyanúgy fekszem most is, kicsit nagyobb és kicsit szőrösebb vagyok, de a redőny kis rései és a fény játéka a bogarakkal ugyanaz. az embernek meg kell állnia néha és számotvetni azzal ami volt, felpakolni mindent a helyére, letörölgetni szépen és elrendezni úgy, hogy mindig megtalálja ha szüksége van rá. van, hogy a legrövidebb út nem az egyenes, hanem a hátraarc.

mondhatjuk, hogy régen még a csend is más volt, a fű is zöldebb, de nem. mi változtunk csak, a mi fülünk hallja a zajt és a mi szemünk állt rá a szürkére, pedig itt van minden szépség és minden zene körülöttünk. csak vessük le a szűrőket és lássuk meg. a sebeink már nem véreznek, behegedtek rég. nem kell félni többet.

ahogy a mellékelt zene elején hallani fogod, ha néha megnézed az életed, kicsit olyan, mintha egy autóban ülnél, csak azt látva ami előtted vagy mögötted van és soha nem látod mi van fent és mi van lent. pedig az élet több, mint ez. többnek kell lennie.

oly régen írtam ide verset, hát most itt van egy.

Itt vagyok kint

Asszony, ha az ölelés meggyötört
Fáradt karodban erő nincs már,
Ha elfáradtál, szíved összetört
És jó szó már régen nem vár:
Itt vagyok kint.

Férfi, ha túl sok a sebed
És törött karddal véded magad,
Ha több sebből vérző tested
Minden harcban alúl marad:
Itt vagyok kint.

Gyermek, ha elhagytak,
És szeretet nélkül éled napjaid
Ha életed nem kérted, csak kaptad
És felnőve nézed élted romjait:
Itt vagyok kint.

Emberek, ha kirekesztettek,
Az ajtót az orrotokra sokszor csapták,
Ha kint vagytok, hol már nem szeretnek
Többen vagytok, mint gondolják:
És én is itt vagyok kint.

Zene: Peter Gabriel - More Than This