türelem

[23:23 CET]

hajtogatom magamban, miközben nézem a monitort és a telefont. minek is nézem? úgyse hív senki. türelmetlenség. olyan jó szó valamire amit korábban akarunk, mint, hogy elkezdődne. ha elkezdődik egyáltalán. örülnék a megkerült kincsnek. csak a kincs az, aki nem örülne, ha megkerülne. vagy igen, de mégsem. a teám fölött nézem a füstben a jövőt, mint egy elfuserált jós, aki beszívott és végre meglátja azt amit még soha.  lefekszem a kanapéra, a notebookom a hasamon. érzem a súlyát és érzem, hogy meleg. olvasom amit írtam miközben egy sóhaj miatt majdnem leesik rólam. lecsukom, majd kinyitom mégis és befejezem ezeket a sorokat. bosszankodok néha gyarlón, hogy vajon azt olvassák-e ki ebből, amit ki akarok, hogy olvassanak. vagy csak végig van nézve a vergődésem? vagy ez az elégtétel? ekkor rájövök, milyen ostoba is vagyok. ekkor új szám jön a lejátszóban: Dvorak - 9. szimfónia, Allegro con fuoco, a negyedik tétel. megborzongok a jól ismert taktusok hallatán és elképzelem ahogy kint az ablakon a holdat épp most takarja el a felhő és denevérek repkednek szerteszét. elnevetem magam a helyzet ponyva látszatán és tényleg elhatározom, hogy lefekszem aludni. Dvorak - pffff, gondolom egy ilyen estén és berakok valami lágyabb de szomorú dalt. pink floyd - high hopes. hátradőlök és elgondolkodom rajta, hogy mikor először hallottam ezt a dalt (pontosan emlékszem rá), egy meleg irodában ültem, szintén teával a kezemben, egyedül és néztem az ablakon át ahogy az autók halomragázolják a hulló hópelyheket. megint nevetek - mostmár azon, hogy eszembejutott, hogy akivel leéltem volna az életemet azt mind elvesztettem. mind? hm. mindkettőt. nem is olyan rossz ennyi idő alatt. türelem. türelem. türelem. hajtogatom magamnak, miközben nézem a monitort és a telefont. minek is nézem? úgyse hív senki…