[15:40 CET]
nemrég értem haza kutyámmal egy közeli parkerdőből, ahol egy 2 órás sétát tettünk. az én okos kutyám természetesen mindent megkóstolt amit csak lehetett. a kirándulás végeredménye: megöltem a kutyám szőréről 2 kullancsot, végignéztem, ahogy kihányja a reggelit és az ebédet komplette a szőnyegére, majd kimostam a szőnyeget. mosás előtt, a hányás feltakarítása közben és mosás közben is megittam 1-1 felest, mert nem bírtam. sajnálom, nem vagyok hozzászokva - még edzenem kell. úgyhogy ma már nem megyek sehova - ismét.
ámde az erdőben heverészve egy padon eszembeötlött egy régen olvasott cikk egy elméletről, ami arról dumált, hogy elméletileg lehetséges volna túlélni egy beleesést egy fekete lyukba akkor ott összecserélődne a tér és az idő egyenese, vagyis az időben mozogva helyzetet változtastnák, helyzetváltoztatás közben pedig az időben mozognánk. arra jutottam, hogy igazából ezt most is képesek vagyunk megtenni, hisz gondoljunk bele: hányszor eltávolodunk valamitől az idő múlásával (pedig fizikailag egy métert sem mentünk), és hányszor érezzük egy útról, hogy tovább vagy esetleg rövidebb ideig tart, mint ténylegesen. aztán hagytam az egész kvantumfizikát meg a filozófiát a picsába és szedtem pár kék színű rétivirágot és eljöttem haza. azokkal legalább tudok mit kezdeni.
szép napot nektek emberek.