[18:02 CET]
egy friss élmény következik. kicsit több, mint egy hete volt halottak napja, amikor az emberek kimennek a temetőbe és gyertyát gyújtanak azon szeretteik sírjára akik már nem élnek. ezt én se tettem másképp. az én családomban mindenki egy kis faluban van eltemetve 30 km-re innen ahol élek. a városi temetőben olyan emberek sírjai vannak, akik nem a családom csak barátaim vagy ex-családom voltak. sajnos a múlt hétvégén nem volt időm kimenni, így ma mentem ki mécsest gyújtani.
én okos, narancssárga pulóveremben (az élet színe, gyk.) ingben és svájcisapkámban kiléptem a 30-as évekből és elmentem a temetőbe, negyed 6 körül, amikor az ember azt gondolja, hogy már sötét van így szépek a gyertyák. ez így is van. mármint szépek a gyertyák a sötétben. de negyed hatkor a temetőben egy élő volt rajtam kívül, az is a bejáratnál volt és amikor odaértem szemrehányóan megkérdezte: “ilyen későn?” én ekkor még mit sem sejtve közöltem, “ó, csak 5 óra van” és elindultam befele. namost. egyrészt telihold-szerűség van, így a temetőben nincs tök sötét, de tök holdvilág-sötét van, és minden egyforma színű. továbbá ősz van, így a legkisebb szél is zörget mindent, levelet, szemetet vagy halottak szellemeit. én elindultam befele (mivel az egyik sír a temető legvégén van egy kápolna mögött), így az egész - rohadt nagy - temetőn át kellett mennem. nem vagyok ilyedős, se félős, de a szívem dobogott rendesen. narancssárgában, egyedül a temető közepén ha bármi olyan lény lenne aki élőkre vadászik ott, tuti, hogy én lettem volna az első számú célpontja. szedtem a lában ahogy tudtam. aztán mikor a második sírra gyújtottam meg a mécsest, gondosan figyelve, hogy egyik sírra se lépjek rá befele menet (nagyon sűrűen vannak, ráadásul alig ismertem meg a sírt, mert 1 éve még csak fejfa volt, most meg végig kellett olvasnom mindenkit a sorban…), nehogy egy kéz felnyúljon és elkapja a lábam 
ha Alfred Hitchcock lettem volna, tuti felveszem a telefonom kamerájával az egészet. aztán ott megálltam és szétnéztem most végre először, normálisan és nem csak körbepillantásként a temetőn. olyan szép volt a holdfényben, persze a maga módján. nyugodt és békés. rideg az a sok kő, de akkor is valahogy megnyugtató volt. rágyújtottam, hogy a parázs legalább valami színt vigyen a dologba, és elindultam kifele. most már nyugodtan, nem zavart a falevelek zörgése és a szél. fél órát voltam ott, de azthiszem azért legközelebb átgondolom, mikor megyek ki.
kifele a biztonsági őr arcán láttam, hogy pontosan tudta, hogy most játam először éjszaka egyedül a temetőben.
jóéjt